Eltelt pár hónap… üzentek a munkahelyemről, hogy most már jó lenne, ha visszamennék dolgozni. Nem mondom, hogy biztos voltam benne, hogy fog ez nekem újra menni úgy, mint azelőtt, de belevágtam.

Szegeden a belvárosban, az Anna-fürdőben volt a rehabilitációm következő állomásra. Szinte már rutinszerűen ment a becsekkolás, felvettem minden kezelést, tornákat, a már említett csillagkapus mágneses kezelést, és masszázst. Az első alkalommal, amikor találkoztam a gyógytonászommal, Nikivel, átbeszéltük a sérülésem, majd időpontokat egyeztettünk és megegyeztünk abban, hogy intenzív, kemény munka elé nézünk.

Ez egy olyan hely, ahol nagy számban fordulnak elő olyan emberek, akiknek szüksége van segítségre, és egyedül nehezen boldogulnak. (Ugye, ezzel nem mondtam új információt?) Néha olyan érdekes érzés fogott el, mintha bűntudatom lenne, sok embert láttam, akiknek a helyzete jóval súlyosabb volt, mint az enyém. Az én problémám részben múló állapot… tehát meg kell tennem mindent, ami tőlem telik. Csodálom őket, mekkora fizikai és lelki erejük van, ahhoz, hogy minden nap bejönnek ide, és ugyanolyan akarattal tegyék a dolgukat… nem csak őket, hanem a családjukat, akik elkísérik, segítik, támogatják őket ebben, és a tornászokat, akik  lelkiismeretesen végzik a munkájukat.

 

Amikor az ember ilyen állapotban van, jól tud esni az apró figyelmesség, segítség is, és ezeket, ahol tudja viszonozza… bááááár… nem akarok álszent lenni, egyszer sajnos ha tudtam volna, se akartam segíteni..

Egyszer igyekeztem a tornámra, majd az öltözőbe belépve érdekes látvány fogadott. Egy bácsi, egy szál mankóban hajat szárított, az ajtóval szemben… voltak bent még páran rajta kívül. igyekeztem nem tudomást venni, az indokolatlan lóbálásról, majd mikor már átöltöztem és mentem volna ki, Ez a bácsi elém tipegett, megállt velem szemben, majd mondta:
– Fiatalember, adja már rám a zoknit… mert nem hajlik a derekam..
A kérésen meglepődve, megmarkoltam a mankóm és felpattantam.
– Sajnálom, az enyém sem! …  – majd menekülőre fogtam a dolgot.

Kis időnek kellett eltelnie és szinte az összes gyógytornászt ismertem arcról. Amikor egy nagy teremben tornáztattak minket, ott elég nagy nyüzsgés volt, és persze kiszúrták a tetoválásokat. Köztük azt is, amit a baleset után poénból varrattam az egyik hegre…. Jót mosolyogtak rajta, de mondták, hogy viccen kívül ez egy nagyon jó terápiás hozzáállás.

Időről időre megnéztük hogy állunk a javulással, akkor éppen mennyit hajlik a lábam. Előkapta Niki a szögmérőt, ami olyan, mint amit matekórán használt a tanár. Lassan, de biztosan javulgatott hétről hétre. Külön löketet adott az, hogy a mellettem tornázó fiatal térd sérültet leköröztem. Tudom, nem verseny… de azért marha jó 🙂

 

Egy napom abból állt, hogy reggel bejöttem egy gyógymasszázsra, amire csak nagyon korán volt időpont, majd 8 óra körül medencés torna, ahonnan igyekeztem (nem mindig) munkahelyemre, majd délután 4 körül ismét vissza a másik tornára. A masszázst nem úgy kell érteni, mint egy szépségszalonban, és nem apró kezű táj lányok kényeztetnek, és mielőtt még irigyelnél…happy finish-ről szó sincs… . Képzett gyógymasszőrök erősen átgyúrták az amúgy is fájdalmas területeket, eleinte a mankózás miatt beállt hátamat, majd később amikor már a lábamba a szilánkok nem mozogtak, azt is. Mindössze egy 15 perces rapid átmozgatás volt, mindig más masszőrrel, akinél éppen tudtam szabad időpontot foglalni. Amikor beszélgettünk, természetesen szóba került a baleset, és ismét megerősítést szereztem, hogy bizony piszok nagy mázlista vagyok. Mikor megtudták, hogy motoros vagyok egyből jöttek a történetek a másik oldalról.
“- Járt már itt motoros… lebénult….”

A masszőrök között volt pár nagyon különös ember. Például, egy idősebb úr, aki vak volt, na ő nagyon profi volt….. éééss, mint kiderült itt dolgozik masszőrként Vin Disel is… csak szakállat növesztett, és az egyik karjára nyaktól a csuklójáig tartó koponyás tetoválást visel. Elég erős testalkata, arra engedett következtetni, hogy nem gyenge a keze… Neki hála megtanultam közel 15 percig nem kifújni a levegőt. 😀

 

 

A masszázs után mindig rengeteg időm volt a medencés vízibalett órámig, így a mamáktól ellesve a trükköt, áztattam magam addig. Szauna, jakuzzi felváltva, ez elég menő, hamar meg lehet szokni. Közben haverkodtam a nénikkel a szaunában, már tudtam fejből az unokájuk nevét. Volt egy bácsi aki, amikor meglátott, mindig megkérdezte mi történt, majd belekezdett a saját meséjébe…. hogy anno amikor MZ-vel motorozott, elé fordult egy Wartburg.. és úgy esett át rajta, hogy a buszmegállóba azt hitték, hogy filmet forgatnak…(ezt csak heti kétszer hallottam….)

Kezdve azzal, hogy van egy fajta bája, amikor tornán a nénik-bácsik előreengednek a medence lépcsőin, és még utánam hozzák a torna során használt szivacshengert is. Természetesen ezzel az érdekes eszközzel is folyamatosan ment a poénkodás, főleg a vicces papák repültek rá, amikor Niki szólt nekünk, hogy most a nudlit (ahogy ő nevezte) vegyük a lábunk közé.. a nagy hangú bácsik már reflexből vágták rá, hogy “nekem van már ott egy heeheee 😛 …”

Sok idő után a vízben volt újra először az az élményem, hogy végre egyenesen sétálok. Előtte a mankózás miatt folyamatosan ferdén tartottam magam, a súlypontomat a támaszom felé helyezve, mert a másik lábam kb csak egyensúlyozásra tudtam használni.A testem olyan szinten megszokta ezt a rossz tartást, hogy már Pisában nem a torony tűnt ferdének, hanem az egész világ. Na ezek után, extázis közeli élmény volt újra egyenes járni pár lépést a medence alján.
A reggeli wellness után munkába indulva visszazuhantam a valóságba, alig 60 méterre volt egy pékség, de ha odáig el akartam menni, akkor minimum fél órával később értem be a munkahelyemre…és ha napközben “sokat” próbálok mászkálni, úgy bedagad a lábam, mint egy kisnyugdíjasnak egy piacozás után…

 

A medencés tornát nem csak Niki, hanem egy másik mosolygós, fiatal hölgy, Kata is tartotta. Az egyik alkalommal amikor a teremben tornáztam, észrevettem, hogy rólam beszélnek. Mondta Kata, hogy látta az arcomon, melyek azok a mozdulatok, amelyek fájdalmat okoznak. Ott szembesültem magammal, hogy mennyire más kép élt bennem a gyógytornászokról. Egyetemi évek alatt csak ennyit tudtam, hogy ha ETSZK-s buli van, ott nagyon sok csinos gyógytornász lány lesz… Most pedig azt látom, hogy figyelnek minden mozdulatomra, és anélkül segítenek rajtam, hogy ezt egy percig is kötelességnek érezném rajtuk, hiszen olyan jó hangulatban teltek ezek az órák. Kis túlzással ez úgy tűnt, hogy számukra ez nem munka, hivatás…

 

Ahogy telt az idő, egyre közelebbinek tűnt az a tény, hogy fogok tudni mankó nélkül járni. Eleinte a tornateremben egy szivacs szőnyeget leterítve, az egyik lábam rajta, a másik mellette… (ugye különbség kiküszübölése miatt), még mankóval, de gyakoroltuk az egyenes, folyamatos járást, mint egy manöken a kifutón.

Eközben orvosi utasításra kaptam egy ortopéd cipőt…egy nyomicipőt… aminek különbözik a sarok magassága. Ez egy egyedileg készített lábbeli, és amikor elmentem ezt intézni, egy kedves hölgy állt a pult mögött, rögtön azzal a kérdéssel nyitottam, hogy:
– Árulja el, de őszintén… Mennyire csúnyák ezek a cipők?
A hölgy kilépett a pult mögül, majd a lábára mutatva ezt mondja:
– Látja, nem is tűnik úgy, mintha egy gyógycipő lenne.

…… ahhhaa… eközben az arcom:

 

 


Később amikor a cipésszel konzultáltunk, ő már reálisabban nyilatkozott, de hiába néztem a lehetőségeket, nem lettem boldogabb. Ha már úgysem lesz szép, gondoltam széttrolkodom, ahogy kell, és a legocsmányabb színeket és fazont választottam…. (tényleg nagyon csúnya.. annyira, hogy lefotózni se mertem…)

Ezzel csak magammal toltam ki, mert a tornák során ezzel a borzalommal a lábamon kellett gyakorolnom a helyváltoztatást.

Mikor már kellően erős volt a lábam… Niki mondta, hogy próbáljunk ki valamit, hátha segít. Csak ennyit mondott:
-Ha holnap jössz, majd “betépelünk”…
Vigyorogva, felhúzott szemöldökkel kérdeztem, hogy iiiigeeeeeeen??
Tisztázva a félreértéseket, arra a színes szalagra, a kinesioTape-re gondolt, amit a sportolók is használnak. Felragasztva tényleg sokat javított az érzeten, csak ne kellett volna hozzá leborotválni a lábam….. és pont azt a részt nem takarta, ahol a hegek vannak…


Amikor már egész ügyesen megtettem azt a pár lépést mankó nélkül, akkor jött képbe az a szerkezet, amit előtte régen csak egy Bruce Lee filmben láttam, amikor felépülést követően járni tanult. Ez egy pár, járást segítő korlát. Ezek után úgy változott a napom, hogy a délutáni torna után, ezeket a korlátok között tettem meg sok kört. Rettentően koncentrálva minden lépésemre, majd ott egy folyosón lévő szobabiciklivel gyűrtem a kilómétereket… (csak keveset.)

Egyre jobban, és erősebbnek éreztem magam. Megbeszélve Nikivel, az “edzőmmel”,  hogy a gyógymasszázs hatásfokát jelentősen növelné, ha nem csak a rehab keretein belüli azt a 15 percet tudnám erre szánni, hiszen ez a fajta passzív mozgatás sokat jelent. Egy cimborám ajánlására találkoztam Petivel, aki rengeteget segített, hosszú idő után újra éreztem a lábamba izomlázat, és nem csak a fájdalmat. Bár ezek az alkalmak akkor nagyon megterhelőek voltak, és torzult az arcom, amikor éreztem, hogy szakadnak fel a letapadt izmok. Ha valaki azelőtt, azt mondja nekem, hogy egyszer majd az tesz nekem jót, ha egy srác a farizmomba fog könyökölni… azt biztos kiröhögöm…

Sokan mondták, hogy nem értik, hogy bírom ezt, és miért vagyok ennyire pozitív. Voltak mélypontok, nem tagadom.. A titok talán csak annyi, hogy volt a családban valaki,aki lebénult …. és elhagyta magát…láttam, hogy az az, amit semmiképpen sem tehetek. Abban biztos voltam, hogy nem szabad meghátrálni, még akkor sem ha éppen nem túl rózsás a helyzet…
El sem hiszem, hány ember segítsége kellett ahhoz, hogy ezt végig tudjam csinálni. Ez mind az ő érdemük!

Az én esetem abszolút nem egyedi, sok motorostársam van, aki hasonlókon, vagy még durvább dolgokon ment keresztül. Nem vagyok semmivel sem különb náluk, nem vagyok hős, vagy bármi ilyesmi… egyszerűen csak le akartam írni, mindazt ami történt… úgy, ahogyan, azt én megéltem….nem kell ezt túl magyarázni.

u.i.
Ezt a részt befejezésnek szántam, hiszen egy korszak lezárult… de van itt még valami 😀
A mankóm nélkül ez nem ment volna.. .tehát, még azt meg kell osszam, milyen csodálatos kalandokat éltünk át :DDDD

Please follow and like us:
Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial