Ahogy a kórházból hazakerültem, otthon is el kellett kezdenem a gyógytornát minél előbb. Eleinte, nem tudtam menni sehova, ezért otthon, a négy fal között kellett ezt megoldani. Az első napokban egy gyógytornászt sikerült intézni, aki heti több alkalommal házhoz jött, és ugyanazokat a gyakorlatokat végeztette el velem, amit bent is csináltam. Már a kórházban is minél hamarabb kellett hozzáfogni a tornához, és ezt sulykolták belém, hogy otthon sem szabad elhanyagolni, és a lehető legrövidebb időn belül folytatni azt, amit elkezdtünk .

Ezt a képet egy cimborám küldte, aki akkor törte szét a kezét….   Tudja milyen ez 🙂

             Később, ahogy javasolták, elkezdtük intézni az intenzív gyógytornát, és amint tehettem bejelentkeztem az Orosháza mellett lévő gyopárosi rehabilitációs központba. Bár ez sem volt egyszerű, természetesen nem én intéztem, mivel ágyhoz voltam kötve, hanem édesanyám. Ez úgy működik, hogy a kórházból kapott iratokkal kell bejelentkezni rehabon dolgozó reumatológushoz, aki felírja a megfelelő tornákat, kezeléseket…. na most lesz érdekes a dolog 😀

Elérkezett az első nap, amikor el kellett menni a rehabra. Körülbelül úgy izgultam, mint egy gyerek az első iskolai napján, még soha nem jártam ilyen helyen, kíváncsi voltam mi vár rám. Mivel az elmúlt hetekben a kórházi szobán és otthon a lakáson belül sehol nem voltam, számomra már rettentően jó volt kicsit kiszabadulni ebből.
Eljött a nap, kezdődött a tortúra, egészen onnan, hogy lemászni az ágyról, ruhát venni, elmenni az autóig, és beülni hátra. Ezek annyira egyszerűen hangzanak, mégis nem kevés erőfeszítésembe, és időmbe került abban az állapotban. Amikor odaértünk jöttek a következő akadályok… természetesen az ajtóba kellett parkolni az autóval, hogy minél kisebb legyen a távolság, amit meg kell tenni gyalog. Hatásszünet… kimászni az autóból…  Majd bejutni az épületbe, ahol három lépcsőn kellett magam felküzdeni…( vagy a mozgássérült feljárón, amit már dacból sem vettem igénybe)
Amint sikerült behatolni az épületbe, újabb helyzettel találtam szemben magam. Egyrészt sokan voltak, és a korosztály is inkább nagyanyáinkéhoz volt közelebb, másrészt, két mankóval az ajtón betipegve láttam, hogy szinte az összes szempár rám szegeződik, nagyjából akkor szembesültem vele először, hogy így kifogok tűnni a tömegből. Mint egy sztár a kifutón, úgy éreztem magam, mind a három méteren, amit megtettem az első székig… Majd megérkezett az orvos, aki kiszúrt, és mondta, hogy én menjek be először. Ebben a percben újra mindenki rám nézett, de már olyan arckifejezéssel, mintha megerőszakoltam volna az unokájukat…  A kínos csendet csak a mankóm kopogása törte meg, ahogy szépen lassan közeledtem az ajtóhoz.
Bejutottam. Az orvosnak elmeséltem mi történt, és miközben felszerencsétlenkedtem magam a vizsgálóasztalra, addig az orvos is elmesélte a motoros életét, és azt, ahogy egy robogóval összetörte magát. Megvizsgált, és felírt mindenféle tornát, egyéni és medencés tornát is, és mágneses kezelést. Érdeklődtem, hogy a mágnessel nem lesznek bajok, hogy tele a lábam fémmel. Kinevetett, és mondta, hogy nyugodjak meg, nem tépi ki a csavarokat belőle.
Ezután gyors megbeszélés a gyógytornászokkal, hogy milyen sérüléseim vannak, és, hogy mikor tudjuk elkezdeni a munkát. A kétféle gyógytornát, a száraz és medencés tornát két külön gyógytornászhölgy tartotta. Először a száraz tornát tárgyaltuk le, újabb szemrevételezés, időpont egyeztetés, és a héten már kezdődött a játék.
A medencés torna még váratott magára, mivel a műtét helyét, és a térdemet még sebek borították.

Teltek a napok, hetek, beállt egy rendszer, mikor, milyen kezelésre kell menjek, de természetesen ez ezerszer változott az időpontok alakulása miatt. A száraz tornák is egyre eredményesebbek lettek, hiszen az elején nagyjából csak külső szemlélőként néztem, ahogy a gyógytornászhölgy pakolgatja a lábam
Idővel a medencés torna is elkezdődött, az egy külön procedúra volt. Kezdve a bejelentkezést, mivel már reggel 7-kor, nyitáskor sor állt a pultnál, mert a trükkös nénik, bácsik kijátszva a rendszert, már nyitásra jöttek, akkor is, ha csak órákkal később volt kezelésük…. csakhogy félnapig áztathassák magukat.
Szerencsére, itt is előre lettem engedve, majd újabb szerencsétlenkedés az öltözőben, ahová bejutni is érdekes volt, két mankóval és a cuccaimmal.
Biztosan felmerül a kérdés: Vajon, hogy tudtam bemenni a medencébe? Ez a kérdés engem is foglalkoztatott az első alkalomig. Majd a gyógytornász megnyugtatott, van erre megoldás….
Amikor megláttam ezt a “megoldást”, az arcomra fagyott a mosoly. Egy hidraulikusan mozgatott műanyag szék, ami szépen lassan a medence partjáról a vízbe ereszkedett. Amikor ezt használtam, úgy éreztem magam, mint egy kib@szott teafilter….

Miután már elég erős lettem, az egyéni tornát csoportban is folytathattam,. Ebben a csoportban természetesen a leggyengébb én voltam, a többiek főként sport sérülés miatt voltak ott. Volt rajtam kívül másik motoros is, aki szintén egy figyelmetlen autóssal ütközött, amikor munka után hazafelé tartott, és nem adta meg neki az elsőbbséget az autó. Neki a lábfeje és a bokája sérült, de jóval fürgébb volt, mint én. A csoport tagjai egy idő után cserélődtek, csak én voltam állandó vendég.
Egyszer a folyóson ülve várakoztunk a torna kezdetére, és beszélgettünk a másik motorossal, főként a különböző motoros élményeikről. Mellettünk ült egy középkorú nő, akit rendszeresen a férje kísért el. A férj érdeklődve figyelte a beszélgetésünket, majd a végén a feleségére nézett, és annyit mondott, nekem is kell egy motor. Erre, a nő összeráncolt homlokkal csak ennyit reagált:

-Hát normális vagy? Nézz már ide, itt ülnek sorban a motorosok…

Ezért meg kellett küzdeni…

Végül, a mágnesterápia, amit magamtól el sem tudtam volna képzelni, hogy ez, hogy néz ki. Egy körülbelül 50 centi átmérőjű , és 30 cm nagyságú karika, amiben áram van vezetve. Azt mondták ez majd gyorsítja a sejtek regenerálódását. Ebben a karikában közel kétszer 15 percet kellett eltöltenem, a célterületre irányítva. Sajnos, abban az időben alakult ki ez nálam ,hogy a telefon hozzá nőtt a kezemhez, mivel mint említettem az átlagéletkor erősen 60+ , így közös témát nem nagyon találtam senkivel. Ez idő alatt is tudtam beszélgetni a barátaimmal, akik folyamatosan érdeklődtek, hogy akkor éppen csinálok. Elég nehéz lett volna elmagyarázni, ezért inkább küldtem egy képet, és mivel ez a karika egy dologra emlékeztetett, ezzel a szöveggel küldtem. Éppen átteleportálom a lábam egy másik dimenzióba csillagkapuval.

Miközben én vagy tornáztam, vagy vízi balettoztam, vagy éppen a csillagkapuval bohóckodtam, muterka türelmesen várt rám. Neki sem telt unalmasan, ezalatt az idő alatt a nénik, és dolgozó személyzet faggatta. Mi történt ezzel a gyönyörű gyerekkel. Biztosan büszke volt rám, hiszen több mint 20 éve nem mondták ezt a gyerekére, és szerintem ő sem gondolta, hogy ez kell, hogy történjen, hogy újra ezt mondják rám. Minden bizonnyal hatalmas köszönettel tartozok neki, hogy fáradhatatlanul segített rajtam ebben a helyzetben.

A különböző kezelések idő pontjai között, azok rendszeres variálása miatt, többször több órát kellett várni, ezt úgy ütöttük le, hogy a szemben lévő étteremben kávéztunk, vagy éppen ebédeltünk. Már-már kezdtem magam egészen jól érezni, mintha nyaraláson lennék. Minden nap medencében pancsoltam, étteremben ettem… Csak annyi volt a dolog szépséghibája, hogy nem tudtam járni..

 

Please follow and like us:
Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial