Mikor megkaptam a papírokat a kórházból, izgatottan telefonáltam édesanyámnak, hogy “gyere értem, mehetek hazaaaa”. Úgy éreztem magam, mint egy napközis egy hosszú, fárasztó nap után, hogy végre otthon lehetek majd. Az egyértelmű volt, hogy nem Szegedre megyek vissza az albérletbe, hanem oda, ahol felnőttem, Békés megyében egy csendes kisvárosba, Csorvásra, ahol a családtagjaim ápolgatnak majd.
Egyrészt örültem, hogy nem a kórházban kell lennem, hanem egy jóval nyugodtabb környezetben, másrészt kissé tartottam attól, hogy mi vár rám, hiszen otthon nem várhatom el, hogy állandóan figyeljen rám és segítsen rajtam valaki.

Ugye nem ez vár rám?

Már a hazaút is elég kalandos volt a kórházból. Az osztályról egy kerekesszék segítségével gurultam ki, széles vigyorral az arcomon, majd a kórház előtt addig még soha nem próbált mozdulatokkal próbáltam átvergődni a tolószékből az autó hátsó ülésére. Nem kis gyötrődés és fájdalom árán sikerült, majd közöltem a sofőrömmel, Muterkával, hogy lenne egy kis kitérőnk Szeged felé. El kellene hoznunk pár ruhát az albérletből, mivel otthon szinte semmi nincs.
Szentesről Szeged felé ugyan azon az úton haladtunk, mint akkor én, azon a bizonyos napon.       Megrendítő élmény volt, amikor közeledtünk ahhoz a kereszteződéshez, egyből azt kezdtem figyelni, hogy az autó pontosan hol vágott át a záróvonalon, hol ütköztünk, hova repült a motor és én hol feküdtem az aszfalton. Ezt a helyet elhagyva csak egy hangos sóhaj hagyta el a számat, azt hiszem ebben a sóhajban minden benne volt.

Ahogy közeledtünk Szeged felé kellemes érzés fogott el, végre nem egy kórházi ágyhoz vagyok láncolva. Újra visszatérhetek a valóságba, és egy pillanatra azt hihettem, hogy mindez csak egy rossz álom volt, hamarosan minden olyan lesz, mint azelőtt. Találkozhatok a kollégákkal, barátokkal és a tudtukra adhatom, hogy nincs itt semmi baj, jövök vissza hamarosan. Első állomásunk a munkahelyem volt, ahol valamilyen papírokért ugrottunk be, és beszélgettünk pár szót. Megnyugtattak, hogy tartják a frontot, és visszavárnak.
Ezután elvitettem magam a régi lakásunkhoz, ahol, egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy majd én megmutatom… és becsengetek. (Megjegyzem mindezt úgy, hogy eddig az elmúlt két hétben jó, ha 10 métert tettem meg járókerettel) Anyuka kérdezte, hogy “Biztos menni fog?“, erre igennel feleltem, de nem, gondoltam át. Azt is kérdezte, hogy mankóval vagy járókerettel akarok elmenni az ajtóig, mert volt nálunk minden. Azt mondtam, hogy a járókeret az ciki, én azt utcán nem használom, ide a mankót nekem… Kimásztam az autóból, és szörnyen instabilan elindultam az ajtó felé a mankókkal. Egyensúlyérzékem szinte a nullával vetekedett, hiszen eddig az időm nagy részét fekvéssel töltöttem. Szerencsére közel volt, nagyjából 2-3 méter, és megnyomtam a csengőt és úgy szóltam bele, mintha legalább 100 méteres sprintet vágtam volna le előtte. Eddig bírtam erővel, Anyuka ezt látta, és rám parancsolt, hogy hozza a járókeretet, és üljek vissza az autóba, de gyorsan…   Markoljuk fel amiért jöttünk, és irány haza, pihenni.

Amikor hazaértünk, még a kocsiban ültem, de a kutyánk már szaladt elém, mert hallotta a hangomat. Róla még sokat fogok mesélni, mert kutya létére nagyon durva karakter. 🙂 Eddig is az volt, ha jöttem haza motorral, már messziről hallotta a hangját, teljesen be volt zsongva mikor megálltam a ház előtt.
Pár óra pihenés utána már be is jelentkezett az első látogatóm, Gergő, akivel a baleset napján koncertre mentem volna. Csak annyit írt, hogy lehet elmegyek meglátogatni. Nem kellett sok idő és hallottam, hogy valaki motorral befordul az utcába.. ugyan ki más lett volna.

     Motorral….szándékosan fájdítja a szívem…

     Az otthon töltött idő alatt hamar alkalmazkodnom kellett az új körülményekhez. A mai generációnak nyugodtan magyarázhatom úgy, hogy az életem olyan volt, mint egy több, mint egy legalább 10 évvel ezelőtti, rém gagyi számítógépes játék, ahol ha bármilyen tereptárgy van előtted, áthatolhatatlan akadályt jelent. A házunk mindkét bejáratánál két-két lépcső van, tehát segítség nélkül képtelen voltam elhagyni az objektumot. Sőt, a szoba ahol aludtam és a mosdó között is volt egy lépcső, de a szükség nagy úr…  Nem volt egyszerű, de megoldottam a feladatot. A házon belül járókerettel közlekedtem, de csak minimális távokat.

eehj.jpg(húú de összefonnyadtam)

     Étkezéseknél a konyháig tipegtem, alkalomadtán mosdóig és este a fürdőig. Minden egyes elindulást hosszas lelki felkészülés előzött meg, mivel nem kis fájdalommal járt, és bizony minden mozdulatot előre el kell tervezni, hogy minél kevésbé legyen kellemetlen. Az ágyról való lekászálódás volt az első lépcső, és a legnehezebb. A gyógytornászoktól tanult technikával a jó lábammal a másik alá nyúlva leemelni az addig erőtlen és majdhogynem élettelen végtagot. Járókeretre támaszkodva vonszolni magam egyik helyről a másikra, majd leülni.. igazi tortúra volt.
Jöttek a kellemetlen, ám annál mindennapibb kérdések.. Mit és hogyan oldok meg törött lábbal. Ez az, amiről senki nem diskurál szívesen, de úgy érzem, erről is beszélni kell, hogyha motoros vagy, ezért is közlekedj óvatosan, mert ezt nem akarod átélni.
Először sógorom kérdezte meg, a maga sajátos módján, finomkodás nélkül:
– Sogi, ha sz_rni kell, mennyivel előtte indulsz el?
Erre csak azt válaszoltam:
– Időben.
De ha már így témánál vagyunk, Balázs (volt egyetemi csoporttársam, jó barátom) kérdezte, hogy ha már ott vagy, ahová a király is egyedül jár, akkor hogyan foglalsz helyet? Neki azt válaszoltam, hogy béka-ninja-pózban.
Motorosoknak ezt kifejteném, az egészséges lábammal úgy, mintha egy sport motoron ülnék, a törött lábammal, pedig úgy mintha egy chopper-en. Mindezt azzal megfűszerezve, hogy veszettül kapaszkodok a járókeretbe, mint egy vad gyorsulásnál…

teutul.jpg

valahogy így ..

      A tisztálkodás is szintén kalandos volt, kádba esélytelen volt, hogy bemásszak, ezért mellette egy széken oldottam ezt meg, úgy, hogy a sérült lábamon egy kukás zsák volt felkötve. Később már jobb voltam, de ez azóta is a legtrükkösebb elfoglaltságaim közé tartozik.  A házon kívül eleinte csak kerekesszékkel tudtam helyet változtatni, megfelelő előkészületek mellett. A lábamat alátámasztva, kipárnázva, és már rongyolhattam is az utcán pár száz métert.
Messzebbre, viszont csak kísérővel indultam el, hogy legyen, aki tol, ha elfáradt a kezem, ami elég hamar bekövetkezett.

Szépen lassan rájöttem mindenre, hogy így ebben az állapotban, hogy tudom megoldani a helyzeteket. Elfogadtam és alkalmazkodtam ahhoz a tényhez, hogy egy pillanat alatt öregedtem 40 évet. Minden lelassult körülöttem, már nem vagyok képes olyan dolgokra, amiket eddig rutinszerűen, természetesen meg tudtam csinálni. Sajnos nagyon soká lesz az újra, hogy visszatérjen az erőm, és visszaálljon minden a régi kerékvágásba. Úgy éreztem magam, mint egy természetfilmben egy falkában sérült állatként, akinek a sorsa a falka többi tagján múlik.
Egyedül nagyon kevésre vagyok alkalmas, szinte mindenben rá vagyok szorulva mások segítségére, ezért is lett a legfontosabb két szó a kérem és a köszönöm. Nem mintha eddig bunkó lettem volna, és soha nem hagyta volna el a számat, de most teljesen más értékkel bír, hiszen pusztán csak ezzel tudtam viszonozni mindazt, amit értem tett valaki.

Házi feladat!
Csak próbálj meg egy tusolást vagy fürdést úgy véghezvinni, hogy az egyik lábad nem ér le.
Jó szórakozást! 🙂

Please follow and like us:
Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial