Mindenekelőtt meg kell köszönjem mindazoknak akik segítettek megtalálni azt az urat, aki a baleset után segített rajtam. Számomra hihetetlen milyen sokan osztották meg az ezzel kapcsolatos posztokat. Ezúton is Köszönöm nekik.

Megtaláltuk

 

Úgy döntöttem, én írom le ennek a folyamatát és a találkozásunkat, de mielőtt bele kezdenék szeretnék tisztázni pár dolgot.

Hogy miért most? Még a baleset után szerettem volna megtalálni, viszont nem jártam sikerrel. Most nem én kezdeményeztem a keresést, hanem egy kedves ismerősöm ajánlotta fel, hogy segít megtalálni.

Én naivan azt hittem hogy munkája révén tud segíteni, hiszem rendvédelmi hatóságnál dolgozik. Nem így történt, hanem a nyilvánosság felé fordult… És én csak sodródtam az árral. Úgy gondoltam nincs veszíteni valóm.

           Mint az írásaim legelején is kifejtettem, magam miatt kezdtem el írni. Nagyon sokáig csak pár közeli ismerősömnek mutattam meg, és az ő biztatásukra hoztam nyilvánosságra.

Később emiatt is vettem a bátorságot, hogy felkeressem a szegedi újság szerkesztőségét az akkoriban történt halálos motorbaleset kapcsán, hogy a történetemmel felhívjuk az emberek figyelmét a motorosokra.

Az újságíró felvette velem a kapcsolatot, elküldtem neki a blogot majd megbeszéltünk egy személyes interjút, de azt kérte, hogy emailben előzetesen válaszoljak pár kérdésre.

            Amikor megkaptam ezt a levelet ledöbbentem, de úgy voltam vele, adok egy esélyt a személyes megbeszélésnek.

Az emailből világosan látszott, hogy az újságíró arra nem vette a fáradtságot, hogy 2 sort bele olvasson az írásomba.

A kérdései pedig egyenesen felháborítóak voltak számomra.

Csak párat említenék,

“Ki mondta hogy az autós a hibás?”

“Mennyi pénzt kaptam a biztosítótól?”

          Miután irónikusan válaszoltam ezekre a kérdésekre, a végén megjegyeztem, hogy látszólag nem ugyanazt akarjuk kihozni a cikkből.

Miután elküldtem a választ, nem sokkal később csörgött a telefonom, az újságíró volt, hogy megnyugtasson afelől, hogy személyesen ezeket átbeszéljük.

Nem sok választott el attól, hogy inkább kihátráljak ebből, de úgy gondoltam ha már elkezdtem végig viszem.

           Miután megvolt a személyes találkozó, megszületett a cikk, aminek a tényleges mondanivalója elég kevés, helyette egy lesajnáló bulvár írás lett.

 

….. De nézzük a jó oldalát, legalább készült rólam pár katasztrofális, pózerkedő fotó, ami megjelent az újságban.

Ezek a történések miatt döntöttem amellett, hogy én magam írom le a következő sorokat.

             Ahogy említettem, ez a kedves ismerősöm kereste fel és írt üzenetet a környező összes tv és rádió Facebook oldalának. Így kezdett el az interneten terjedni a sok évvel ezelőtti profilképem, … mackónadrágos mankós kép rólam, és a múltkori interjú során készült “remek” fotók.

Ezek után hirtelen nagyon gyorsan pörögtek az események, rengetegen írtak és írnak azóta is.

             Aznap valamikor késő délután kaptam egy különös levelet Máriától. Mutatom.

Na álljunk meg egy pillanatra…

“Úgy gondolja? ” tehát sem akkor, sem azóta, közel egy év alatt nem mondta el a családjának, hogy mi történt, mit látott, és nem mellékesen milyen emberségről tett tanúbizonyságot?

Valóban szerény ember.

             Folytatjuk a beszélgetést, és ahogy kaptam pár fotót az édesapjáról, a kissé megfakult emlékek kezdtek újra felelevenedni az arcáról. Igen Ő volt az. Tibor, most már végre megtudtam a nevét.

El sem hiszem, hogy ennyi idő után megtaláltuk.

Mária eközben felhívta az édesapját, hogy bebizonyosodjon, tényleg Ő volt-e ott akkor.

Hamarosan jött a válasz: “Bevallotta “… Még most sem értem, mi az, hogy bevallotta? Miért titkolta? Én akkor viselkedek így, ha rossz fát teszek a tűzre, nem pedig akkor , ha segítek valakin.

            Mert ha Ő nincs…., akár én is írhattam volna ezt:

          Na de térjünk vissza a történethez. Nem sokkal később megkaptam Tibor elérhetőségeit a lányától. Nem akartam tolakodó lenni, ezért először írtam neki pár sort, hogy ki vagyok, és honnan ismerjük egymást. Leírtam, hogy megkaptam a telefonszámát is, és szívesen beszélnék vele pár szót, ha nincs ellenére. Kis idő múlva kaptam a választ: Örömmel várom a hívását.

Amint tudtam, már tárcsáztam is. Rettentő izgatott voltam, bár nem tudom miért.

Nagyon különös érzés volt újra hallani a hangját. Azt a hangot, amit akkor, abban a meglehetősen kritikus helyzetben hallottam, és próbáltam csak arra figyelni, hogy minden mást ki tudjak zárni. Kissé talán meghatódtam, de nem sok időt hagyott erre nekem Tibor, hiszen folyamatosan kérdezgetett, hogy azóta mi a helyzet velem. Nagyvonalakban elmeséltem, hogy hogyan alakul a gyógyulásom, és még mi vár rám.

          Majd amikor erre reagált, ” Az most nem fontos, a lényeg, hogy hallom, hogy jobban van…” ..

Egy pillanatra kirázott a hideg, és minden úgy tűnt, mintha csak tegnap történt volna… Ugyan úgy, és azzal a hangsúllyal mondta azt, hogy “Az nem fontos…” , mint akkor ott a balesetnél az aszfalton fekve, amikor a nevét kérdeztem…

A telefonbeszélgetésünk végén abban maradtunk, hogy hamarosan személyesen is találkozunk, hiszen úgy néz ki, van miről beszélni.

Eszembe jutott, hogy amikor az újságírók megkerestek, azt kérték, ha megtaláljuk, jelen akarnak lenni a találkozásnál. Bocsánat, de nem. Nem fogom ilyen kellemetlen helyzetbe hozni Tibort, sem a családját, hiszen valószínű a legkevésbé sem hiányzik nekik ez a felhajtás.

Pár nappal később ismét beszéltünk, és egyeztettünk, hogy a hétvégén szívesen látnak. Megkaptam a címet, és készültem pár aprósággal, hiszen mégse üres kézzel menjek már.

          Eljött a nap, végre ismét találkoztunk személyesen, és nem a kereszteződésben, nem a kórházban, hanem egy sokkal barátságosabb helyen, Tibor családjának otthonában.Rendkívül szívélyes vendéglátásban részesültem, amit ezúton is köszönök. Volt minden, kávé, süti, fagyi

Szinte úgy éreztem magam, mintha régóta a család ismerőse lennék.

Nagyon sokat beszélgettünk, vagyis főleg én beszéltem, mert csak úgy záporoztak felém a kérdések.

Időközben én is megtudtam pár dolgot ami érdekelt. Legfőképpen azt, hogy a balesetnél hogy került oda a titokzatos segítőm. A kereszteződésben közel van egy tanyája, ahol éppen munkálkodott, és onnan szaladt oda, miután hallotta a csattanást és az ordításomat. Mondhatjuk azt, hogy rosszkor voltam rossz helyen, akkor Ő a legjobb helyen, legjobbkor. ..

          Már-már elbúcsúztam volna, amikor Tibor megemlítette, hogy van egy motor a garázsban.

– Amíg azt nem láttam, addig nem megyek sehova. – mondtam.

A házigazda kis türelmet kért, és mentegetőzött, hogy nagy a rendetlenség a garázsban, bár ez engem nem érdekelt, csak láthassam a motort..Egy gyönyörű állapotban lévő 89-es, soros két hengeres Honda. Pontos típust szándékosan nem írok, nehogy lecsapják a kezemről, mivel lehet eladó lesz, és jeleztem, hogy szívesen lennék az új tulajdonosa.

Végül azzal zárnám, hogy, mint tudomásomra jutott, Tibor a hétköznapjaiban tanárként dolgozott, amikor éppen nem a bajba jutott embereknek segít.

Engem nagyon jó érzéssel tölt el, hogy egy ilyen ember hozzájárult az új generáció neveléséhez.

Köszönök mindent, még biztosan találkozni fogunk.

Please follow and like us:
Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial